31. Fejezet: Stella

A nap, hátralevő idejében pihentünk. Hétkor mentünk haza. De most már tényleg haza, és nem Pattie-ékhez. Az ajtónkban három testőr állt. 
-Ah..otthon, édes otthon. - sóhajtott fel Justin, miközben beért a házba.
Alig,hogy kényelmes helyemet foglaltam el, a fotelban a telefonom jelezte,hogy SMSt kaptam. A mély zsebemből, előhalásztam. A kijelzőre pillantottam. Ismeretlen, a féladója. Lehet,hogy Britanny telefonszámot cserélt. Basszus! El kell neki mindent mondanom. Gyorsan megnyitottam a levelet.
"Szia, Lexi!
Találkoznunk kell. Ismersz..de a nevemet nem mondom el. A Sugar&Cafe-ban találkozzunk. Tudom, késő van de nem halaszthatom el. Nagyon fontos. Köszönöm előre is! Várlak." Ez állt benne. De ki lehet ő? Ismerem, de a nevét nem mondja meg. Ezt a nagy értelmet... Mindegy, elmegyek. Tudnom kell,hogy ki ez az ember.
-Justin..nekem most el kell mennem egy picit. Rendben?
-Ilyenkor? Hova? - kérdezte Justin miközben tömte  fejét, a nemrég megérkezett Pizzaval.
-A Sugar&Cafe-ba. De nem, sokára jövök! Ígérem. Ez most nagyon fontos. - mondtam, majd belebújtam a balerina cipőmbe, és felvettem egy bolerót.
-Ha ez ennyire sokat ér neked..akkor rendben kicsim. De inkább felhívom, Kennyt,hogy menjen veled. Benne jobban bízom, mint ezekben.. - célozgatott az új testőreire.
-Köszönöm. - mosolyogtam.
-De tényleg siess! - jött felém kitart karokkal.
Majd egy lágy csókot nyomott ajkaimra. Kezével szorosan ölelt, én pedig a nyakába helyeztem kezeim.

-Megígérem. - nyomtam még egy puszit, az arcára.
Kenny 10 percen belül ideért. Beszálltunk a kocsiba, és elindultunk a helyre. Mivel nincs messze a kávézó maximum, 15 perc alatt oda is értünk. 
-Menjek veled, vagy maradjak itt?! - kérdezte Kenny.
-Szerintem nyugodtan maradhatsz. - mosolyogtam. - De, ha szeretnél, menj haza Justinhoz!
-Nem..vigyázok rád! - legyintett.
-Rendben. Köszönöm. - pusziltam meg az arcát.
Kiszálltam a kocsiból, és bementem a kávézóba. Max. 10 ember lehetett bent. De melyik, az "enyém"?!
-Lexi! - hallottam meg egy nő hangját. 
Ismerős volt a hangja.
-Lexi! - sziszegte ismét nevem. A hang irányába fordultam.
A személy fekete ruhában volt. Csukja volt a fején, ami szintén fekete volt.
-Maga az? - mentem oda.
-Igen. Ülj le. - annyira ismerős a hangja...
Leültem. Táskámat ölembe tettem.
-Ki maga? - kérdeztem, és próbáltam a fejét nézni, de nem tudtam, mert lehajtotta.
-Lexi..én vagyok az. - mondta, és levette a csukját. 
AZ ARCA. A HANGJA. "LEXI ÉN VAGYOK AZ". Jézusom! Mint, az anyukánk.
-Ki maga? Mit akar? - álltam fel megrémülten.
-Ne, ne félj! Nem akarlak bántani. Én vagyok, az! Stella..tudod, kicsikém?! - kapta el a kezem.
-Miket hord maga itt össze vissza? Az én anyukám meghalt! - rántottam el a kezem, és a félelemtől remegni kezdtem.
-Nem haltam meg! Kicsikém, tisztán emlékszem az arcodra, és a húgodéra is...Sophie-éra!
Na, itt verte ki a biztosítékot. Tudja a nevem, tudja az anyám nevét is, és még a húgomét is.  Lehet,hogy anya ez a..nem. Nem hiszem el!
-Anya? - néztem, felé könnyes szemmel. Eközben mindenki minket nézett.
-Alexis! - szorított magához.
Ekkor elkapott a síróroham.
-Nem hiszem el..T-te él-élsz? - dadogtam.
-Igen kicsim, élek! - törölte le könnyeimet.
-És mégis,hogy-hogy? - néztem nagy zöld szemeibe. 
-Nem szeretnélek, ezzel terhelni. - rázta meg a fejét.
-Akkor..Esther a te gyereked? - kérdeztem zaklatottan.
-Igen. - suttogta. De nem volt olyan halk,hogy én ne halljam meg.
-Kérlek mondj el nekem mindent. - kértem komolyan.
-Rendben. Neked nem hazudhatok. Nem haltam meg. Nem volt semmilyen baleset. Apádat megcsaltam. Igen, Esther a lányom. Azt mondta nektek,hogy meghaltam, mert ott hagytalak benneteket és Robbyt választottam helyettetek. Nagyon sajnálom. - láttam,hogy könnyezett.
De ez most a legkevésbé sem érdekelt. Otthagyott minket, egy másik hapsi miatt. Ráadásul apát is.
EGY IGAZI ANYUKA SOHA NEM TENNE ILYET! SOHA! Ha akkor nem szeretett..akkor most sem.
-Ne érj hozzám. Undorodom tőled. - mondtam, és elrohantam. Vissza Kennyhez.
-Lexi! Gyere vissza! Hallgass meg! Kérlek. - kiáltott utánam.
Gyorsan beszálltam a kocsiba, becsapva a kocsiajtót.
-Menjünk innen. De gyorsan. - mondtam.
Majd, arcom kezembe temettem.
-Lexi, mi a baj, Nyugodtan mondd el. - mondta Kenny.
-Nem. Ne haragudj. Inkább..csak menj. - utasítottam.
***
Szipogva mentem be a lakásba, Justin a kanapén ült, és Xbox-ozott. Majd figyelmes lett a szipogásomra.
-Szerelmem..Mi a baj? - rohant oda hozzám.
-Justin..anya..anya..él.. - dadogtam, és karjaiba vetettem magam. Pólóját szorítottam. 
-Mi? - értetlenkedett.
-Ő kérte,hogy menjek oda! Mindent elmondott. Gyűlölöm! Képes volt minket elhagyni egy másik férfi miatt. - sírtam, még mindig.
-Édesem..nagyon sajnálom. Hidd el, minden rendbe fog jönni. - puszilgatta meg arcom.
-Nagyon nagyon szeretlek. Nem akarlak elveszíteni! Soha soha soha! - bújtam hozzá.
-Lexi..ez mind igaz? - jött le Sophie sírva. - Mindent hallottam. Ne merj mentegetőzni. Kérem, az igazi választ.
-Nagyon sajnálom! - mentem, és megöleltem. - Igen. Igaz.
Sophie, nem bírta. Felment a szobába, csak a hangos sírását lehetett hallani. Engem, csak Justin tudott lenyugtatni.