36. Fejezet: "Everythings gonna be alright."

Tizenegy óra. Sírva ültem be a fürdőszobába. Dühöngve sírtam. Amikor hallottam,hogy záródik a bejárati ajtó. Nevetést hallottam. Sophie volt az. Gyorsan lemostam az elkenődött sminket, és a boldogat tettetve lementem.
-Szia...sztok! - tettem hozzá, amikor megláttam Christ.
-Szia! - köszönt Christian és megölelt.
-Szia, Lexi. - mosolygott Sophie.
-Na, mi van itt? - mosolyogtam kételkedve.
-Összejöttünk. - cincogott Sophie, és ugrálni kezdett.
-Naaa, az zsír. - mosolyogtam.
Ekkor Christian telefonja csengeni kezdett. Elnézést kért, és felvette. Kiderült,hogy a beteg nagyijához kell most elutaznia, egy két hétre. Sophienak muszáj volt egy kis időre elengednie. Aranyos volt a búcsújuk. Elcsattant a búcsúcsok is. Amikor ajkaik összeértek, bevillant az érzés..Az érzés amit akkor érzek amikor Justinnal smárolok. Borzalmas volt, ezt tapasztalni. Nem is bírtam sokáig. Leültem a kanapéra, és kezembe temettem fejem. Amikor Chris, elment Sophie mellém ült.
-Hey... - rázta meg lágyan vállamat. - Minden rendben? - csuklott el a hangja.
-Nem. Képzeld semmi sincs rendben! Justin, itt hagyott!
-Hogy mi? - rázta meg fejét.
-Igen. - szipogtam.
*Justin szemszöge*
 Nem tudtam,hogy mit higgyek. Ryan a legjobb haverom. Lexi a csajom de..valahogy, nem ment. Szörnyű. Képes volt nem ellenállni. Mindig kiszúr velem az élet. Bízhatok-e még benne?!
Reggel egy bokorban ébredtem a kamerák kattogására. Na ne bassz. Itt vannak a fotósok. Ha ez kikerül valahova, az életemnek még jobban lőttek. Dzsekimet fejemre húztam.
-Na mi van Justin gyerek? Még is csöves leszel? Hahaha. - nevetett gúnyosan egy fotós.
-Mit mondtál bazdmeg?! Mi a faszt mondtál? Szét ütlek! - mondtam majd nekiugrottam.
A szájába, ököllel vertem. A többi paparazzo lökött el.
-Skacok..szerintem hagyjuk. - bólogatott lágyan az egyik.
-Mi? Meg hülyültél?! Tudod, milyen jó kis pletyka lenne?! - ordított a másik.
-Mindenkinek van élete.
Ez a paparazzo eléggé kedves volt. Ilyennel még nem találkoztam. Letették a kamerákat, a fotókat előttem kitörölték. Megéhezem. Úgy gondoltam, ideje hazamenni. Haza baktattam. Egy két képet készítettem a fanokkal, majd indultam tovább. Amikor benyitottam, egyből Lexit pillantottam meg. Hasam összeszorult. Semmivel nem törődve, bementem a konyhába. Gyorsan összedobtam egy szendot.
Egész végig őt néztem. Annyira szerencsétlen vagyok. Egy baj van..az,hogy még mindig rohadtul szeretem. Jelenleg ő jelenti nekem az életet. Félek,hogy soha nem fogom visszakapni. Szörnyen érzem magam,hogy tegnap megvertem. El kell küldenem. Úgy is inni fogok..nem akarom,hogy baja essen.
-Lexi.. - szóltam neki, mire rám nézett. - Menj el kérlek.
Maximum két percig teljesen csendben volt. Majd, hirtelen felállt, és azt mondta: Hát jó..
Húsz perc múlva, két bőrönddel jöttek le.
-Szia. - mondták ketten, és elmentek.
Arcomról, száguldozni kezdek a könnycseppek. Nem akarom,hogy itt hagyjon.. egyedül. Nem fogom kibírni nélküle. Alexis az én életem. De,hogy most feledjek.. jöhet Twist.
-Hey, bro. - szóltam bele.
-Hey. Mizu?
-Semmi. Át tolhatnád a fejedet.
-Most?!
-Gyere. Hozz egy kis anyagot...
-De ha leharapja a fejemet, az asszonykád akkor beköplek,hogy te akartad.
-Nincs itt.
-Mert?
-Mert! Majd mesélek. Na siess. - azzal kinyomtam.
Ez is egy este lesz. De még mindig nem az igazi. Ma jól betépek, remélem egy ideig kinyúlok.
*Lexi szemszöge*
Justin kidobott. Nekem végem, ha nincs velem! Ő egyenlő az életemmel. Ha Justin, nincs életem sincs.
Amúgy meg..hova menjünk?
-Hey...nem mehetnénk anyuhoz? - kérdezte Sophie.
-Oda? Barom. NEM!
-Mért? Mert, elhagyott? Na és.. legalább, itt van.
-Jézusom, Sophie. Hogy lehetsz ennyire hülye?! Ha akkor volt képe minket elhagyni...akkor most?! Szerinted? Kérlek fejezd be.
-Leszarlak. - mondta, és elindult.
-Hova mész? - kiabáltam utána.
-Anyuhoz! - visszanézett kacsintva, és bemutatott.
Ez a lány meg van húzatva! Még soha nem volt velem, ennyire szemét!
Egészen anyuék házáig meg nem állt. Csoda,hogy emlékszik merre laknak.
-Sophia! Nagyon el vagy kanászodva! Kérlek ne nehezítsd meg a doglom. - kérleltem, anyuék ajtójuk előtt.
-Nem érdekel. Látni akarom. - bekopogott.
Azonnal ajtót nyitottak. Anyu nyitott ajtót. Szívem összeszorult. Annyira gyönyörű, annyira mesebeli a mosolya.
-Sophie! Te vagy az? - mondta és belecsípett Sophie arcába.
-Igen. Te vagy az anya?! - Sophie kezdett könnyezni.
-Kicsikém..igen!
-Anyuci! - mondta, és karjába ugrott.

-Itt maradhatunk, egy picit? - rontottam el az anya-lánya pillanatot.
-Persze kicsikéim! Ameddig csak, akartok. Gyertek be. - hívott be anya.
A hazát, finom sütemény illat járta át és a meleg.
-Na és a többiek? - kérdeztem.
-Kik? Jaaa...- tért észhez. - Elmentek, Hannah-hoz, a rokonukhoz. Most született kisgyereke, és egy picit ott maradnak.
-Oké.
Anyu bevezetett minket a szobánkba. Szerencsénkre, két vendégszoba van. Az én szobám bámulatos! Imádom!

Mint valami hercegnőnek, a szobája. Beleszerettem. Anya hozott a süteményből, de kevésbé sem kívántam.
Csak sírni akartam. Éppen akkor nyitott be, amikor nekikezdtem.
Meglátott, és egyből leült mellém.
-Kérlek ne sírj. Szeretlek! - mondta, és eltűrte a szemembe logó hajtincset.