Fáradtan, kimerülten keltem fel. Felültem, de egyből megbántam, a hirtelen mozdulatot, mert éles fájdalom nyilallt a hátamba, és a karomba. Először nem jöttem rá, mitől jön a fájdalom, de a tegnap este történtek fájdalmas képei, bevillantak a fejembe. Tegnap este apám, megint leitta magát, és mint legtöbbször, most is minket büntetett meg a húgommal. Én, amikor csak tehetem, az ilyen balhéknál, mindig testemmel védem a húgomta, így nyilván valóan én kapok többet.
Ránéztem az órára. 7 óra volt, pedig nekem csak 8 órakor kell kelnem. Először nem értettem, mire keltem fel, de a 2 perc csönd után, Sophie szobájából zenét hallottam.A Bieber fiú új számát hallgatta. Nagyon szerettem a húgomat, Sophie-t, de az agyamra megy a beteges rajongásával. Megforgattam a szemeimet, mivel ilyen zajban úgysem tudok aludni, ezért kicsászkáltam a konyhába reggelizni.
Apám nem volt itthon, mint egyik reggelen se. Ilyenkor mindig elmegy itthonról, hogy ne kelljen látnia minket.
Készítettem magunknak meleg szendvicset, amikor leült mellém a húgom.
- Jó reggelt! - köszönt vidáman Sophie.
- Jó reggelt- köszöntem vissza - azt a Bieber gyereket nem akarod megunni? - kérdeztem tőle, vagy már századszor.
- Soha - felelte sértődötten. Megforgattam a szemeimet.
Ma volt a suli utolsó napja, ami nekem azt jelentette, hogy soha többet nem kell suliba járnom. Sophie-nak és nekem, nincsenek jó jegyeink, mert az alkohol betegségben szenvedő apánktól, nincs időnk tanulni. Nem szerettem suliba járni, mert mindenki kiközösített, amikor első napomon kék-zöld foltokkal mentem be az iskolába. Egyetlen barátnőm volt, Britanny. Vele megyek mindig suliba, és ahogy ezt kimondtam magamban csöngettek. Már akkor befejeztük a reggelit. Felálltam az asztaltól, és ajtót nyitottam.
- Szia Britny - köszöntem barátnőmnek széles mosollyal.
- Szia! - vigyorgott rám - indulhatunk?
- Igen, pillanat. Sophieeeee! Indulunk!!
- Rendben jövök- hallottam hangját a szobájából.
- Mi volt este? - kérdezte aggódva Britny.
- A szokásos - mondtam, és kerültem a tekintetét.
- Majd más lesz! Igérem! - nézett rám.
- Remélem - csak ennyit mondtam, mert befutott a hugom.
Bezártam magunk után az ajtót, és elindultunk a suliba. Sophie és Britanny elbeszélgették az időt, miközben én azon gondolkoztam, hogy mikor lesz az a más, az a jobb, amikor nem sérülésekkel alszom el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése